Üdv mindenkinek!

Mint ahogy az előző bejegyzés tárgyával, ezzel a filmmel is nemrég találkoztam először, annak ellenére, hogy már 36 éves. Sajnos egyre kevesebbet hallani róla, már talán nem jegyzik annyira, mint a később készült hasonszőrű filmeket, pedig számos olyan dolgot tud felmutatni, melyet későbbi társai már nem.

A történet szerint az 1960-as években egy Michael Myers nevű kisfiú megöli nővérét Halloween éjjelén a texasi Haddonfield-ben. Miután szülei véres késsel a kezében találják, Michael egy elmegyógyintézetbe kerül, ahogy Dr. Samuel Loomis (Donald Pleasance) veszi szárnyai alá. Tizenöt évvel később ugyanazon a napon Michael megszökik, és útja ismét Texasba vezet. Visszatérve városába  kiszemeli a középiskolás Laurie Strode-ot (Jamie Lee Curtis), aki barátaival épp az esti programot szervezi. Innentől veszi kezdetét egy hosszú, a film háromnegyedét kitevő expozíciós rész, ahol Michael a háttérbe húzódva követi Laurie-t, hogy aztán a film utolsó húsz percében módszeresen levadássza barátait, és végül a lány életére törjön. Mindeközben Dr. Loomis is a városba érkezik, és minden erejével igyekszik a helyi rendőrség hitetlenkedő tagjait meggyőzni a közelgő veszélyről...

A film a slasher műfajának egyik első képviselője volt, felvázolta annak karakterisztikus jegyeit, ám közel sem volt olyan vérbő és radikális, mint a műfaj későbbi képviselője. Elég csak a Péntek 13 első részével összehasonlítani, egyből látszik, hogy míg Carpenter filmje az expozícióra és a sejtetésre épít, addig Voorhees mama ámokfutása vajmi keveset mond el a szereplőkből, a hangsúly a gyilkosságok mikéntjére és látványosságára helyeződik.

A Halloween a tradicionális értelemben vett horror, amely szerintem sokkal inkább hasonlítható elődeihez, mint örököseihez. Az, ahogy Michael - akit a forgatókönyvben csak az "Alak" nevet viseli - a fény-árnyék viszonyokhoz idomulva meghúzódik a háttérben, inkább a Hitchcock-i suspense-t, semmint a későbbi Elm utca, Péntek 13, és társai vérgőzös képeit idézi fel.

Meggyőződésem, hogy a film akkor tökéletes, ha nem számítjuk hozzá a folytatásokat, hanem önálló univerzumként tekintünk világára. Itt még nincs jelen az a természetfeletti szál, ami Michael Myerst megállíthatatlan gyilkológéppé tenné, habár mind a készítők, mind pedig a Laurie felügyeletére bízott két gyerek túlvilági karakterként látják Myerst. (Tommy Doyle boogeyman-nek nevezi, Carpenter pedig több interjúban is elmondja, hogy Michaelt inkább mint az abszolút gonosz megtestesülését szerette volna megjeleníteni, nem mint egy bizonyos személyt)

Amiben nem jeleskedik a film, az a modern értelemben vett "horror", viszont ami engem illet, ez a legkevésbé sem számít hibának, hiszen nem is erről szól. Az utolsó húsz perc klimatikus légkörén semmit gyengít ez, hiszen a díszletek, a zene és a világítás olyan mértékben ellensúlyozzák a gore hiányát, hogy pusztán ezekkel az eszközökkel is képes Carpenter (és Debra Hill!) kellő feszültséget teremteni. Külön kiemelendő jelenet az, melyben Laurie az üres házban keresi barátait, miközben azok holtan fekszenek az emeleten. Nincs zene, nincsenek fényeffektek, csak egy védtelen ember összezárva egy gyilkossal, aki bármikor lecsaphat.

A film legnagyobb erőssége az, hogy Haddonfield képe hihetetlenül egyben van, a film másodpercről másodpercre meg van tervezve. Nincsenek túlhangsúlyozott, sem pedig túlságosan a háttérbe szorított elemek, minden olyan, amilyennek lennie kell egy ideális texasi kisvárosban. Michael pedig tökéletesen be tud olvadni a képbe, mint ahogy a gonoszság is a mindennapok szerves része. Ő végig ott van, jelenléte minden jelenetben érezhető, még akkor is, ha éppen valamiért kilométerekre járunk az álmos kisvárostól.

A szereplők valósnak hatnak, bár ennyi év távlatából hamar fel lehet fedezni, hogy ki melyik későbbi tucatkarakternek szolgál archetípusául. Loomis baljóslatú monológjai jó alapot adnak annak a bizonyos "mindjárt történik valami" érzésnek, és erre egy egész jó poén is ráül a film vége felé.

Mivel ilyen valós, a Halloween olyan, mintha tényleg egy hosszú, vontatott rémálomba csöppennénk, ezt az érzetet pedig tovább erősíti az, hogy a második rész az első eseményeit szorosan követi, Jack Stickman kritikájának szavaival élve szinte egy elnyújtott epilógusként. Ennek ellenére a Halloween II közel sem olyan erőteljes hatású, mint az első rész, bár lehet, hogy annak is szentelek egy posztot valamikor.

John Carpenter Halloween-jának megtekintése után napokig a hatása alatt voltam, minden sarkon Michael Myers várt, és lépten-nyomon Dr. Loomis károgását véltem hallani.

Erősen ajánlott!

Erlon