Üdv mindenkinek!

Minden kezdet nehéz, és talán éppen ezért egy olyan album szemrevételezésével nyitnék, melyet bár nemrég ismertem meg, nagy hatást gyakorolt arra, ahogy a metal műfajához viszonyulok.

Chuck Schuldiner zenekara, a Death alakulása idején nem igazán vált külön kortársaitól, a szövegek gyakorta az öncélú gore és polgárpukkasztó témák köré íródtak, a hangzás pedig a többi old-school death metal bandához mérten kellően ócska is volt. Később, ahogy jöttek az újabb és újabb albumok, megfigyelhető, hogy Chuck egyre inkább egy progresszív, körmönfontabb irányba vitte el a zenét, egyre inkább megjelentek azok a stíluselemek, melyek sajátjaiként váltak ismertté.

Az 1995-ös Symbolic  megjelenése volt talán az a pillanat, amikor ezek végleg kiforrottak, és megszületett az a tipikus, semmivel össze nem hasonlítható Death-es hangzás, ami számomra a mai napig etalonnak számít. Chuck Schuldiner és társai olyan drámaiságot, olyan (hiteles!) pátoszt voltak képesek dalaikba beleszőni, melyre a mai napig nem tudnék más példát hozni (bár el kell ismerni, hogy ezen a téren műveltségem igen sekélyes).

Az album számairól:

1. Scavenger of Human Sorrow

A The Sound of Perseverance kapásból erősen indít, az első szám, a Scavenger of Human Sorrow dob-bevezetője olyan határozottan foglal állást, hogy azonnal érződik: itt nincs bizonytalanság, nincsenek vakvágányok, Chuck biztos kézzel tartja a gyeplőt. A drámaiság már Richard Christy ritmusai után megmutatkozik, egy igazi temperamentumos, spanyolos-keleties jellegű gitárfutam képében. Ez a keleties dallamvilág végigkíséri a számot, már-már kalandfilmes hangulatot kölcsönözve. A statikus, sötét hangvételű versszak után megérkezünk a dal központi részéhez, a minden ízében katartikus refrénhez, amelynek második felében egy olyan dallamfoszlány hangzik el, mely egyszerre kelt bennem dühöt és mérhetetlen bosszúvágyat. Chuck tökéletesen festi le, hogy érezhet valaki egy olyan emberrel szemben, kinek örömet csak mások szomorúsága hozhat, mind zenében, mind pedig szövegben. Jól kigondolt váltások, nagyszerű témák hallhatóak ebben a számban.

2. Bite the Pain

 A második szám ott folytatja, ahol az előző abbamaradt. Ugyanaz a sötét, borongós hangulat vár minket, mint a Scavenger esetében, bár a keleties érzés itt eltűnik, helyébe lép egy sokkal európaibb hangzás, bár a fríges hatások a refrénekben vissza-vissza köszönnek. Az egész albumra jellemző a tritónuszok és szokatlan modális skálák (mint pl. a fríg) használata, ezzel megalapozva annak "gonosz" hangvételét.

3. Spirit Crusher

A Spirit Crusher egy 6\8-as lüktetéssel indít, remek dobolással (Richard christy fiatal kora ellenére gond nélkül ugorja meg a Gene hoglan által a Symbolic-on felállított mércét). A számomra legérdekesebb rész a versszak végén (1:06) kezdődő többszörös tempó-, és metrumváltás, mely egyfajta lerohanása a hallgatónak, de kétség kívül a dal leghatásosabb és legemblematikusabb része.

4. Story to Tell

A negyedik szám az album talán legtragikusabb hangvételű tétele, hasonlóan a Symbolic Empty Words címűjéhez. Már maga a kezdőtéma hatalmas súlyt helyez a hallgató vállára, az azt követő duplázós, kicsit törtebb ritmikájú rész pedig gyönyörűen alapozza meg Schuldiner énekét. A refrénben ismét metrumváltás hallható. Chuck futamai olykor már átlépik a kíséret határait, ám sosem tolakodnak a dallamvonal elé, így egy nagyon tömör, komplex, ám mégis teljesen érthető dallamvilág alakul ki.

5. Flesh and the Power It Holds

A lemez magnum opusa, talán a legösszetettebb Death szám, ami valaha készült. Egy gyomorba vágó, baljóslatú intro után olyan groove-száll rá Richard Christy a zenekar játékára, amit nem értem, miért nem képes sokkal több metal dobos elsajátítani. Bármilyen zene attól lesz jó, hogy a lüktetése átjön - márpedig itt hihetetlenül erős módon van jelen. Értelmetlen lenne (bár lehetne) minden taktusról bekezdéseken át zengedezni, elég annyi, hogy a lemez csúcspontja, nem véletlenül került pont a közepére. Ha mást nem is, ezt a számot mindenkinek ajánlom a Death életműből.

6. Voice of the Soul

Az egyetlen instrumentális darab a lemezen, és megmondom őszintén, hogy talán egyben a legkevésbé magával ragadó. Bár sokak szerint az egyik legszebb ballada ebből a műfajból, nekem sose állt össze a kép, a torzított és az akusztikus gitár soha nem jött össze. Persze ez sem rossz nóta, de számomra minden tekintetben elmarad a többi tételtől.

7. To Forgive is to Suffer

Na igen, itt már lehet érezni, hogy a Chuck-ék kezdtek kifogyni a lendületből, így nem is nagyon emelkedni ki a többi közül, ha nem lenne benne az egyik LEGTÖKÉLETESEBB GITÁRSZÓLÓ, amit valaha ilyen jellegű zenében hallottam. Minden benne van, a szívtépő lamentáláson át a zihálást idéző gyors, késszúrás-szerű hangokig, egyszerűen mesterien festi le, amiről a cím is szól.

8. A Moment of Clarity

Nos, ez az a szám a lemezen, amiről csak annyit tudok mondani, hogy rajta van. Nincsenek benne jellegzetes motívumok, nincs benne az az igazi Death íz, mint ami a többi dalban jelen van, leszámítva a nagyon jól eltalált szólórészt, ami egyszerre technikás, mégis dallamos.

9. Painkiller

Az utolsó dal a Judas Priest slágerének újragondolása, egy kicsit olyan érzetben, mintha egy szórakozásból felvett poén-szám lenne. Ez semmiképpen sem kölcsönöz komolytalanságot sem a hangzásban, sem magában a zenében. Minden tökéletesen a helyén van, a lényegi elemke megtartása után teljesen Schuldiner szája íze szerint lett átírva a nóta. Más szólók, más betétek. Mégis igazi, vérbeli heavy metal-ról van itt szó. Chuck éneke Rob Halford legszebb pillanatait idézi, vibrato-ja a maga eltúlzottságával remekül passzol a dalhoz. Minden egyes új szekciónál olyan érzésem támad, mintha még magasabb fokozatba kapcsolnának, csúcspontként a legutolsó szóló kezdésében hallható sűrű figurát lehetne említeni, az utána lévő, befejező sikolyt, mely mélyről indul és egy tökéletes magas vibrato-ban csúcsosodik ki, csak egy szóval lehet jellemezni: epic!

Na de milyen maga a lemez?

Tökéletes. Azon kevés albumok egyike, melyekbe nem lehet belekötni. Igen, vannak számok, amelyek a többihez képest gyengébbek, de üzenet, hangulat és érzelmek terén ezek is toronymagasan állnak bármely death metal zenekar számai fölött. Olyan mértékig pontosan festi le a lelki vívódást, a tehetetlenséget, a félelmet,  dühöt, és még számos emberi vonást/érzelmet, melyre példát mást nemigen tudnék hozni. A lemez hallgatása során mindig olyan érzésem van, mintha egy nagyon komoly pszichodráma zajlana le, egy olyan ember szemszögéből, aki úgy tesz rosszat, hogy közben jó szándékú, de valami, ami ellen nem tud tenni, gonoszságra sarkallja. Egy szó, mint száz: mestermű (szigorúan szvsz!!!)

Erlon